Az ökumenizmus veszélyei, avagy merre tart ma a neoevangelikál mozgalom?

Írta Cserháti Mátyás

A mai liberalizmus vívmánya az, hogy sokak fülében elültette a bogarat, hogy nem szabad másokat ítél padra vonni saját nézetei miatt. Egyszer en félelem tölt el, ha arra gondolunk, hogy másoknak meg kell mondani az igazat. Márpedig ez nagyban gátat vet a neoevangelikál mozgalomnak az Evangélium hirdetésének manapság. A másik tényez viszont az, hogy mindenütt a liberálisok felkészülnek az er sen konzervatív keresztyénség végleges összeomlására és elt nésére, amit az utcára való kivonulással és nagy parádékkal ünnepelnek majd meg.

Ennek mégis, milyen hatással lesz a keresztyénségre? A neoevangelikál keresztyénségre, különösképpen. Induljunk ki abból, hogy hogyan is értelmezi a neoevangelikál mozgalom a Jn. 17. fejezetében Jézus f papi imáját. Úgy értelmezi az egységet, hogy az egyfajta felekezetek közötti egység lenne, ahol együtt lehet igaz testvériségben a református, a baptista, a karizmatikus, illetve a katolikusok. Ebben az egységben viszont mára már gyakorlatilag tilossá vált –akár kiközösítés vagy más hátrányos megkülönböztetés árán is- bárki másnak a hittételeinek vagy dogmáinak a megkritizálása, hiszen azzal megsértenénk azt az embert, aki saját magáénak vallja a saját hitét, és azonosul vele (csak kérdés, hogy több becsben tartja a saját hitét vagy magát az Úr Jézus Krisztust, a hit szerz jét?).

Így a neoevangelikál mozgalom szembeszáll az általuk „vaskalapos”-nak nevezett er s konzervatívok ellen (más néven „fundamentalisták”). Sajnos sokszor nem indokolt ez az ellenségkép. Néha a korábbi századok vallási személyeit is vagy elbagatelizálják, ami sokszor nem indokolt, mert sokuk hith s is volt. Elítélik ket, mert azt állítják, hogy igyekezetük Szentlélek nélküli, és nem jut tovább a Biblia bet jénél, ezért szokás a neoevangeilál mozgalmon belül csúfot zni „a ronda görög és latin kifejezésekb l”. Azt halljuk t lük, hogy „a bet megöl, de a lélek megelevenít”. Igen ám, de ez a törvény általi üdvösségre vonatkozik, és maga Jézus mondja, hogy „azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek: lélek és élet.” (Jn. 6,63). Ebb l kifolyólag mivel érzékenyen akarjuk kezelni a másik ember lelki világát, ezért a neoevangelikál mozgalom követ it egyfajta büszkeség érzet tölt el azzal, hogy mennyire tapintatosak mások érzéseinek iránt. Ezért er s hangsúlyt kap a „tettek általi evangélizálás”, illetve a hit er teljes tapasztalás központúsága. De nem mintha ezekkel bármiféle probléma is lenne, csak az a gond inkább, hogy elterel dik a hangsúly az Evangélium szóbeli terjesztésér l. Másoknak kedveskedni igyekszünk, hogy megnyerjük ket az Ügynek, hiszen mindenkiben van egy kis jó, és azt csak fel kell fedezni. Ezzel nincsen is semmi baj, mert látszik benne a jóindulat és a szeretet. Csakhogy kissé természetellenes a dolog, hiszen mintha csak azért is vallásos lekületb l szeretnénk megtenni a jót. De Jézus arra figyelmeztet minket, hogy az egyik példázatában szerepl apa két fia közül nem az a fia tette meg az apa akaratát, aki miután nemet mondott neki, mégis utánaeredt és megcsinálta, amit kért (Mt. 21,28-31). Emellett korlátozottá válik azoknak az embercsoportoknak a száma, akiket nyíltan lehet evangélizálni (ha kell en távolállnak az evangéliumi keresztyénségt l, illetve ha kell képpen kevesen vannak), és elkerüljük azokat a csoportokat, amelyek nyílt veszélyforrásnak min sülnek, ha bármikor összecsapásra kerül velük (például az evolucionista biológia professzorok).

Sajnos mivel ilyen helyzetben másodlagossá vált a bibliai igazság szerepe, és el térbe helyezkedik el a hit élmény és a hit tapasztalat, ezért elértéktelen dnek minden olyan apologetikai misszió, ami arra irányul, hogy fenntartsa a Biblia igazságát és világképét. De a Biblia értéke tovább is leértékel dhet abban, hogy más vallási csoportok kánonjait is elfogadjuk, mondván, hogy a kett fedi egymást. Igen ám, de Jézus mondja, hogy egy jottányi sem vész el az  igéi közül. A Jelenések könyve végén lév figyelmeztetés azellen óv, hogy bármit hozzátegyünk a Biblia igéihez. A mások kánonjában pedig ki is törölték például a második parancsolatot…

Ilyenkor egyfajta megalkuvás stratégia alakul ki, miszerint más ehyházakkal és vallási csoportokkal keressük az egységet, és késünk az ítélkezésre. Ezt a legjobban két matematikai fogalommal tudnám érzékeltetni.

Az els a „közös keresztmetszet” fogalma, miszerint ha áttekintjük az összes felekezet hittételeit és dogmáit, egyfajta összefoglaló táblázatot alkothatunk, amelyen le van írva azok a hittételek, amelyek közösek mindenkinél, és amelyek már elég teljesek ahhoz, hogy mindenkit él hit keresztyénnek nevezzünk, és akkor boldogok leszünk, mert megint egységben vagyunk. Ezzel több a probléma. Az els az, hogy ha a neoevangelikál mozgalomban valaki megtér, az ugyan a közös keresztmetszet összes szempontját fogja elfogadni, de azon túl nem fog tudni fejl dni, hiszen a neoevangelikál mozgalmat permeálja a prekoncepciós gondolkodás tilalma, ami meggátolja bármi konkrét teológiai gondolatrendszer kiépülését, ami túlmutatna a közös keresztmetszeten, hiszen mindig azzal figyelmeztetnek, hogy lehetséges, hogy ez a gondolatrendszer kés bb lehet, hogy megcáfolódhat. Az tény, hogy nem szabad prekoncepciózusan olvasni a Bibliát. De ha netán olyan vitába keverünk valakivel, aki jó érveket tud felsorakoztatni a saját nézetei mellett, akkor rossz taktika, ha állandóan azzal válaszolunk neki, hogy „hát igen, de mi van, ha kés bb az érveidet kés bb megcáfolják?”. Tudniillik azzal válaszolhat az ellenfél, hogy „és mi van, ha kés bb a te ellenérveidet megcáfolják majd?”. És akkor mi lesz ha az ellenellenérveket megcáfolják majd? És az ellenellenellenérveket? Ezt a végtelenségig lehet folytatni, de már látjuk, hogy akkor nem vezet sehová ez a fajta gondolkodás. Különben is, ha az ellenérveket hangsúlyozzuk, akkor illik el állni velük! Milyen más Jézusnak a hozzáállása, akir l azt írja a Szentírás, hogy „úgy tanítja vala ket, mint a kinek hatalma van, és enm úgy, mint az írástudók.” (Mt. 7,29) Ilyenkor a közös keresztmetszet bálvánnyá változhat. Isten arra hívott el minket, hogy ne éljünk bizonytalanságban, és hogy minél jobban megismerjük t, és hogy fejl djünk lélekben: „De amikor elj amaz, az igazságnak Lelke, elvezérelmajd titeket minden igazságra.” (Jn. 16,13). Ezáltal a keresztyén élet egyre gazdagabbá válik. Egy másik veszélye a közös keresztmetszetnek az az, hogy kísértés léphet fel a modern liberális teológiához hasonlóan a közös keresztmetszetet még jobban sz kíteni, ami azt jelenti, hogy egyes hittételeket elejtünk, és nem szükségesnek min sítjük. Ilyenkor nagy próbatétel alá kerül az a neoevangelikál, aki azt jelenti ki, hogy „én mindig h séges leszek az Evangéliumhoz, és sosem tagadom meg”. Sajnos mára már vannak olyan kísérletek, hogy megmagyarázzák különböz nem evangéliumi csoportosulás evangéliumi voltát. Ilyen például az, amikor azzal próbálkoznak, hogy megmagyarázzak azt, hogy az unitáriusok azért keresztyének, mert az egységben hisznek, ami a testvérek egységét jelenti. A valaki hallott a kupac paradoxonról, az megérheti, mir l van szó. A kupac paradoxon egyik példája az, ha azt mondom, hogy a svédek magasak. Vegyük például Karl Svensson focistát a maga 2 méterével. Megállapodthatunk abban, hogy focista társa, Johan Olafson, aki 1 méter 99 centi, szintén magas, elvégre 1 cm nem számít. Azt is elhisszük, hogy 1 cm különbség nem nagyon számít a magasságot tekintve. Aztán tegyük fel, hogy a világ összes focistáját magasság szerint egymás mellé tesszük, 1 cm különbséggel a sor tagjai között, és majd a sor végén elérkezünk Pedro Rodriguez, portugál focistánál, a maga 1 méter 15 centis magasságával. Azt kötöttük ki, hogy 1 cm nem tesz senkit, de hát elmondanánk Rodriguez úrról, hogy magas lenne? Szó sincs róla. Így ha elgondoljuk, hogy ha kiindulunk egy felépített, összetett keresztyén hitrendszerb l, és egyre több hit elemet hagyunk ki, hiszen helyet akarunk teremteni a máshogy gondolkodók számára, akkor el bb-utóbb eladjuk a hitünket…

A másik kép az tulajdonképpen „a hit normális eloszlása” lenne. Ha az olvasó nem ért annyira a matematikához, át lehet ugorni ezt a bekezdést. A normális eloszlás az tulajdonképpen a matematika nyelvén egyfajta grafikon, ahol az x tengely egy bizonyos tulajdonságot jelöl, például testsúly, tejhozam, h mérséklet, ami folytonosan változik. Az y tengelyen pedig az egyes x értékek gyakorisága látható. Ha két x értéket választunk ki, akkor ezzel ki lehet jelölni a grafikon alatt egy olyan területet, ami megfelel azoknak az egeyedknek az arányának, akik olyan x értékkel rendelkeznek, amelyek a két x érték közé esik. Csakhogy mivel annyira tartunk attól, hogy bárkit a hite miatt elítélni, emiatt az α értéket nagyon lecsökkentjük, így biztosan kialakíthatunk egy jó nagy konfidencia intervallumot, amibe biztosan egy csomó ember belekerül. De akik ismerik a statisztika szabályszer ségeit, az tudja, hogy az α érték er teljes csökkenesével er teljesen megn a β érték. Magyarul az I. fajta hiba er teljes csökkenése maga után hozza a II. fajta hiba er teljes megnövekedését, vagyis ami azt jelenti, hogy nagyon megn annak az esélye, hogy valakit keresztyénnek ismerek el, holott nem az. Ha nagyon matematizálni akarjuk a dolot, mondhatjuk, hogy ha α csökken, akkor ezzel β és a (Cα1; Cα2) n , míg a dkeresztmetszet csökken. Nyílvánvalóan az lenne jó megoldás, ha jól, el re megfontolt α értékben állapodunk meg, ami nem extrém kicsi, de ami nem is olyan nagy.

Nem matematikusoknak a fentiek összefoglalva: Tegyük fel, hogy egy bírósági tárgyaláshoz hasonlóan meg akarjuk állapítani azt, hogy valaki keresztyén vagy sem (nem ezért a kép, mintha ítélkezni szeretnénk, hanem egyszer en megítélni a lelkeket). A bíróság történetesen azzal az alapfeltevéssel él, hogy addig nem ítélnek el valakit, ameddig egyértelm en be nem bizonyosodik az, hogy valaki tényleg b nös. Az elképzelt bíróságunkon viszont egyre nehezebben ítélik valakit nem keresztyénnek, és egyre többen fogadnak el valakit annak, éppenséggel a közös keresztmetszet lesz kítése miatt. Ez megint a hittapasztalatok els dlegessége miatt van (ami sajnos egyre jobban elválik az Igét l), amit mindenütt keresünk, és ami által egyre több embert fogadunk el keresztyénnek, például a római katolikusokat vagy az ortodoxokat. Manapság ez a neoevangelikál mozgalmon belül ahhoz vezet, hogy egyesek elmennek misére, adakoznak katolikus missziókra (ahelyett, hogy a sajátunkat elindítanánk), illetve s t apologetizálnak a katolikus hit mellett (gyakran raffináltan másokat ellenállását prekoncepciónak bélyegezve). Ez a fajta túlságos nyitottság pedig ellentmond a missziói parancsolat lelkületének, miszerint másokat tanítványokká kell lenni, mert közben mi válunk mások tanítványaivá. S t ez odaáig fokozódik, hogy ha bármikor megkérd jelezünk egy másik csoportnak a dogmáit vagy hittételeit, akkor rendszerint az a válasz jön, hogy „tessék csak a saját portékád körül söpörni!”. Söpörni mindig is lehet a saját portékánk körül, de ez erkölcsi cselekedetkre vonatkozik, és nem dogmatikai kérdések megvitatására. Tehát ez a válasz nem ér, mert sokkal inkább egyfajta védekez mechanizmusnak t nik, hogy elhesegesse a nézeteink körüli kérdéseket. Az is gyakran történik, hogy ha mások hittételeit megkérd jelezzük, akkor vagy visszatámadnak azzal, hogy a mi egyházunkban ki mennyire erkölcstelen. Holott két teljesen különböz dolgokról van szó. Ez gyakran akkor történik, amikor egyes protestánsok megkérd jelezik a katolikus hittételeket, akkor más protestánsok is sietnek apologetizálni a katolikusok részére. Ez kívülr l úgy t nhet néha, mint ha ezek az emberek gy lölnék a saját hitüket. Valóban, vannak, akik elmennek Taizéba, és áttértek katolikus hitre, majd hazajönnek, és nem vállalnak közösséget protestáns ismer seivel.

Ha külön megvizsgáljuk a római katolikus egyházat (ami azért is fontos, mert manapság k vezetik az ökumenizmust), rájöhetünk arra, mennyire raffinált módon is áll hozzá az ökumenizmushoz. Els sorban tanulnunk kelle valamit az ortodox és a római katolikus egyházak közti 1054-es szakadásból: az, hogy annak ellenére, hogy a két egyház dogmatikailag nagyon közel álltak egymáshoz, mégis a szakadás oka egyházpolitikai szakadás volt, vagyis vita alakult ki akörül, hogy kinek van joga ahhoz az egyházi hatalomhoz, hogy kiszolgáltassa a sákramentumokat (ehhez hasonló szakadás történt Róma és Anglia között, és az érdekes megfigyelni, hogy az akkori angol király, VIII. Henrik még ellene is írt Luther tanításainak; Anglia csak kés bb lett dönt en protestáns gondolkodású). Ez egyházi hatalmi kérdés, és nem dogmatikai különbség volt, hiszen ma is rengeteg gondolkodási áramlat létezik a római katolikus egyházon belül. Ezért a római katolikus egyház úgy közelít a protestánsok felé, hogy nagyon protestáns nyelvezetet használ. Rómának több évszázados gyakorlata van ebben, a Reformáció idején is lelki élet embereket küldtek a protestánsokhoz, hogy visszanyerjék Rómának. Érdekes, hogy a protestánsokkal párhuzamosan a muzulmán világot is megszólítja párbeszédben (egy bizonyos forrás szerint egyenl hit ek, mivel Ábrahám leszármazottai). Sok olyan fogalmat használ, ami közös a protestánsok fogalmaival, így magukhoz tudják csalogatni a protestánsokat (erre alakult ki nagyirányú elmozdulás a II. vatikáni zsinat után). Ezért ha katolikusokkal van dolgunk, akkor mindig nagyon fontos rákérdezni, hogy mit értenek pontodan egyes fogalmak alatt. Például egy katolikus elmondhatja egy protestánsnak, hogy „újjászületett”, holott nem másról van szó, mint hogy részesült a keresztség sákramentumában, és jóllehet nem ment végbe semmi változás a lelki világában.

Eddig tehát felvázoltam egy olyan gondolatmenetet, ami abból a liberális gondolatból indul ki (és a Jn. 17-re alapozva), hogy „b n másokat megítélni a hittételei miatt, mert ez szakadáshoz vezet”. Láthatjuk ennek a gondolatnak az alapvet , végzetes hibáját, mert összecseréli az erkölcsi b nt a hittételek mérlegelésével, és elfogadásával, illetve elutasításával. Tulajdonképpen egyfajta véd fal, amely mögé bújhatunk, ha rákérdeznek a hittételeinkre. Azzal vádoljuk a rákérdez t, hogy „szeretetlen”, és majd jól megsért dünk, bizonygatva igazunkat. Holott egyáltalán nem err l van szó, hiszen a rákérdezettet nem ütötték, verték, nem lopták meg, nem tették földönfutóvá. A Jn. 17 inkább arról szól, hogy a keresztyének egymástól kérjenek bocsánatot, ha személyes sérelem érte ket, és bocsássanak meg másoknak, akik ket bántották, mint ahogyan Krisztus Uruk is megbocsátott nekik. Azért, hogy ha az emberek látják az egymásnak megbocsátani tudó keresztyéneket, akkor majd hisznek a kegyelmez Istenben. Ez az Evangélium.

Emiatt válik olyan veszélyessé az egész ökumenikusság, illetve túlzott nyitottság. Az lehet, hogy valaki elfogadhatónak t nik bizonyos élettapasztalatok alapján, de ha az élete és hitvallása nincsen összhangban a Bibliával, akkor pedig meg kell mondani, hogy nem él hitr l van szó, és nincsen egység. Lehet, hogy err l beszélt Jézus, amikor arra figyelmeztette tanítványait, hogy az utolsó id kben sokan jönnek majd az  nevében, és azt mondják, hogy „Íme itt a Krisztus” (Mt. 24,23-26)?

Így tehát látjuk, hogy mára már a neoevangelikál mozgalom útkeresztez déshez jutott, és ideje átértékelnie teológiáját, evangélizációs módszereit, igeiségét, Istenhez való h ségét. Döntés el tt áll abban az értelemben, hogy mennyire komolyan is veszi Isten igéjét, mert ez nekünk hitünk alapja. Annak ellenére, hogy ez sokszor kiközösítéssal járhat. De nincsen jobb annál, hogy még szenvedések közt is Jézussal járjunk. Döntenünk kell tehát. De bíztatásul egy ige: „Szentled meg ket a te igazságoddal: a te ígéd igazság.” (Jn. 17,17).